Verseny a vízért

2011. 02. 25. Szerző: NuovaEnergia

Miközben a világ egyik fele a klímaváltozás létéről vagy éppen nem létezéséről, az ellene való küzdelemről és ennek finanszírozásáról vitatkozik klímacsúcsok, programok és szinte megvalósíthatatlan célkitűzések formájában, addig Afrikában a hétköznapi emberek mindennapos problémája a vízhez jutás, illetve annak megszerzése akár fegyveres erőszak útján is.

A YALE Environment 360 kiadványában jelent meg a When The Water Ends: Africa’s Climate Conflicts címmel egy olyan összefoglaló jelentés elsősorban a klímaváltozás következtében felmerült vízkonfliktusokról, amely nem hagyható szó nélkül. A videót Evan Abramson készítette, aki két hónapot töltött el közvetlenül a pásztori közösségek mellett, hogy egy olyan hiteles és átfogó képet alkothasson a kérdésről, amelynek a beigazolódása akár végzetes is lehet az ott élők számára. A víz mint természeti erőforrás napjainkban egyre jobban felértékelődik, hiszen folyamatosan csökken az édesvízállomány, magával hozva egy sor nemzetközi, vagy akár csak regionális konfliktust, mint Etiópia és Kenya esetében.

Észak-Afrikában, és a világ számos más pontján is a szárazságok, és az ezeket kísérő vízhiány és éhínség egyre gyakoribb jelenség, lényegében állandóan harcra kész állapotot teremtve ezzel az érintettek között. A helyzet kialakulásáért nem kizárólag a klímaváltozás felelős, ugyanígy számításba kell venni többek között az erdőpusztításokat, és a termőföldek teljes kimerülését, amely a növekvő népességszámmal is összefüggésben áll. A probléma tehát jóval összetettebb annál, mint amilyennek elsőként gondolnánk, és mihamarabb be kell látni, egy olyan globális kérdéssel állunk szemben, amely sürgős intézkedéseket, és hatékony megoldásokat kíván.

A riport középpontjában azok az afrikai törzsek állnak, akik elsősorban pásztorkodással tartják fenn közösségeiket, folyamatosan vándorolva az újabb megművelhető földekért, és ami a legfontosabb, a vízért. A közel két tucat érintett törzs közül a vízhiánnyal leginkább küzdők, a Mursi, Nyangaton, Dassanech és Turkana közösségek kerültek előtérbe, akik Dél-Etiópia és Észak-Kenya határában, az ún. hot spot részen mindennapos küzdelemben állnak egymással. Az interjúkból nyilvánvalóvá válik a helyiek szoros kötődése az egyfajta kerítésnek is nevezett Omo folyóhoz és a Turkana-tóhoz, és a saját területüket készek akár erőszakkal, az életük árán is megvédeni. Már maguk a szakértők is beismerik, hogy sem a tudomány, sem az őslakosok nem képesek már az évszakok pontos követésére, és a természeti folyamatok vizsgálatából egyfajta összefüggések levonására, így pedig a velük született képességeknek sem veszik hasznát, és a véletlenszerűen bekövetkező eseményekhez kénytelenek igazodni, amely egyre gyakrabban a hirtelen szárazság érkezése.

A Turkana-tó javarészt Kenya területén fekszik, és az északi, egyre kisebb csücske nyúlik át Etiópiába. A tó kiterjedése az elmúlt időszakban drasztikusan csökkent, mivel vizének 90 százalékát az Omo folyóból nyeri, azonban az emelkedő hőmérséklet és az esőzések ritkulása következtében először a folyó területe zsugorodott, majd ennek következtében a tó is visszaszorult, már szinte Kenya határain belülre, ami az etiópai törzsek ellehetetlenülését vonja maga után, vagyis a teljes vízhiányukat. A fennálló problémát tovább tetőzik az etióp kormány intézkedései, ugyanis egy olyan vízerőmű és gát építését tervezik közel 2 milliárd dollárnyi amerikai támogatással, amely teljesen és véglegesen átalakíthatja a környék ökoszisztémáját, egészen a tó kiszáradásával fenyegetve.

Egyensúlyról és egyenlőségről tehát egyáltalán nem beszélhetünk, az éghajlatváltozás kapcsán sem, hiszen a problémában ténylegesen is érintettek napról napra megküzdenek a vízért, ezzel szemben a világ másik felén a vízhiány fogalma tulajdonképpen ismeretlen. Afrikában 300 millió ember nem jut elegendő vízhez, ám a riasztó számítások szerint 2025-re elképzelhető, hogy az emberiség fele fog hasonló problémával szembenézni. A jelenlegi helyzetet és módszereket sajnos az igen találó Jan Egeland (az ENSZ volt humanitárius ügyekért felelős főtitkár-helyettese) idézet írja le leginkább: „Ma megmentjük az emberek életét azért, hogy csak holnap haljanak meg.” Éppen ennek elkerülése miatt lenne fontos a globális összefogás, a felelősség mindenki általi elismerése, és ennek eredményeképpen az azonnali, regionális problémamegoldás.

Forrás: kitekinto.hu

További hírek:

» Nem lesz elég fa Magyarországon

» Hazai élelmiszerhulladék körkép

» Mi marad a bevásárlókosárban, ha eltűnnek a méhek?

» Bevegyszerezett földek, félmilliárdos kár Kishantoson

» Bővülő ingyen parkolás a zöld rendszámúaknak

» Elkészült a pécsi fotovoltaikus erőmű

» Kinek jó a csepeli HÉV kivégzése?

» Kisterenyei halpusztulás hatósági felügyelettel

» Börtönt az állatkínzóknak!

» Olimpia vs. mélyszegénység

Vissza